BZ – a zenész, énekes, zeneszerző és szövegíró

Mindig is érdekelt a zene, és maga a zenélés is. A családi hagyományok szerint először nagyjából 4-5 éves koromban “léptem fel” közönség előtt, méghozzá a Zeneakadémián, ahová egy gyerekeknek szóló operaelőadásra vittek a szüleim. Az áriák után a műsorvezető megkérdezte, ki ismer valamilyen dalt – bármit, gyerekdalt, népdalt -, amit elénekelne a színpadon. Állítólag egyedül én jelentkeztem. Ki is választottak, én meg kicsattogtam a színpadra, és belekezdtem valamibe: a pontos dal sajnos már elveszett az időben, de olyasmiről van szó, aminek általában egy versszakát szokás énekelni, de van neki még egy csomó. Nos, belekezdtem, és mikor végeztem az ominózus versszakkal, a műorvezető már terelt volna lefelé, én viszont nagy magabiztosan belekezdtem a másodikba, a harmadikba és így tovább. Persze nem akartak lerugdalni a színpadról, szóval izzadva végigvárták, míg befejezem, amikor is meghajoltam, fogadtam a tapsot, és lemasíroztam.

Ezután egy iskolai rendezvény következett 10-12 éves korom körül, amikor hasonlóan elhivatottan jelentkeztem a lebetegedett kis dobos kisdobos helyére, hogy elropogtassam a zászló bevonulása alatti szokásos indulót. Soha nem láttam dobot előtte, de úgy éreztem, menni fog – és érdekes módon ment is. Utána persze láttam, hogy egy teljes dobcucc egy pergőnél sokkal több és bonyolultabb, de beleszerettem.

Első zenekari kísérletem 1992-ben, a gimnázium pinceklubjában történt. YEAH néven (tudom, ne is mondd) játszottunk feldolgozásokat: én doboltam és énekeltem, nagyon amatőr volt, de nagyon izgalmas. A következő évben a lakótelepen lakó cimborák közé szálltam be, ezúttal “csak” dobolni. A RUSHING SNAILS (igen, ezt se kommentáld) egyik gitárosa Kékkői Zalán volt (őt később többek között Ákos mellett, vagy a Beatrice tagjaként ismerhetitek, de kiváló szólólemezt is készített és fiatalokat oktat zenére), az énekes pedig Janovszki Zsolt, akivel a sors vicces játéka folytán 2022-ben a Wall Of Sleepben hozott össze az élet, csak itt már basszusgitározik. Sulikban, kis klubokban játszottuk első saját dalainkat és a rock 80-as, 90-es éveinek feldolgozásait.

Amatőr életem következő zenekarai az M-PROJECT, az EXTRAVAGANZA, majd az ebből átalakuló FIVE SEASONS, majd ennek folyományaként a főként Dream Theater feldolgozásokat játszó SERENITY lettek, az Extravaganza-időktől viszont már “tisztán” énekesként próbálkoztam, mivel a dobolást több lábműtétet követően, orvosi utasításra abba kellett hagynom.

Komolyabb szintre 1998-ban léphettem, amikor beszálltam az akkor már underground szinten neves STONEHENGE zenekarba. Évek koncertezése, demófelvételei, fejlődése után 2000-ben vettük fel első albumunkat: az Angelo Salutante 2001 tavaszán jelent meg és a progresszív rock-metal színtéren komoly sikert aratott. A magyar Metal Hammer havi lemezlistájának első magyar nyertesei lettünk, de a nemzetközi szaksajtóban is csak pozitív jelzőkkel illették az anyagot.

A zenekar szintén egyetlen magyarként játszhatott a 2001-es Summer Rocks fesztiválon, valamint szintén elsőként az országból meghívást kapott a hollandiai ProgPower fesztiválra is 2002-ben. Sajnos emberi és kreatív ellentéteknek köszönhetően 2003-ban a Stonehenge akkori formájában megszűnt, a félkész második anyagból csupán egy EP látott napvilágot, ahol saját éneksávjaim helyére másét keverték – furcsa és keserű lezárása volt ez a történetnek, nem sokkal később a többi tag is szétszéledt. A Stonehenge (velem a mikrofonnál) ezután csupán egyszer állt színpadra a 2011-es Metalfesten, a zenekar ezután visszatért a semmibe.

Eközben azonban 2002-ben az akkor már évtizedes múltra visszatekintő, nemzetközi hírű AFTER CRYING tagja lettem: a szimfonikus, progresszív, világzenei, jazz és még sok más forrásból táplálkozó, egyedi hangvételű és mondanivalójú zenekarral azóta megannyi országot bejártunk, kiadtunk stúdióalbumokat, koncertlemezeket és DVD-ket, játszottunk száz fős szimfonikus zenekarral, kamarazenekarral, rockfesztiválokon, zeneakadémiákon és komolyzenei csarnokokban egyaránt.

Kaptunk díjakat és elismeréseket, hivatkoztak ránk úgy a szakmai médiában, mint a világ legjobb zenekara. Az After Crying ma már egy megfontolt, néha sokáig hallgató, de mindig visszatérő entitás, amely továbbra is tartogat meglepetéseket.

2004-ben, a Stonehenge szétesése után az egykori Da Capo zenészeire alapozva indult el a WENDIGO. A csapat célja az volt, hogy a progresszív múlt egyfajta eszköz legyen, de ebből egy súlyos, mégis dallamos és befogadható zene szülessen. Egy promóciós EP-t követően két albumot adtunk ki, az elsőt Fonogram díjra jelölték és megkapta a rockzenei sajtó Hang-Súly díját, a második pedig már elnyerte a Fonogramot is.

Koncertekből, fesztiválokból itt sem volt hiány, ám egy erőszakos menedzserjelölt olyan károkat okozott a csapat moráljában, hogy végül a Wendigo 2011-ben felfüggesztette aktív működését. Fontos: nem szűnt meg, szóval ki tudja…

Néhány rövid életű projekt következett: 2007-ben beszálltam a korábban Hard néven futó hard rock zenekarba, amelyben a hazai rockzenei élet kultikus és híres arcai játszottak, és H.A.R.D. néven adtunk ki egy lemezt, amely szintén jól futott a nemzetközi médiában, és itt is sikerült nemzetközi fesztiválokra is eljutni, de sajnos hamar megmutatkozott a mentalitásbeli különbség és az együttműködés nem sokkal később megszakadt.

Ekkor próbálkoztunk a H.A.R.D. és a Wendigo korábbi tagjaival egy új projekt összerakásán is, de a PHOENIX FILES névre hallgató zenekar végül nem indult be.

2012-ben viszont megalakult az AT NIGHT I FLY, amely lényegében a Stonehenge és a Wendigo útját folytatta: a zenekart Horváth András Ádám gitárossal indítottul el, aki korábban a Dreyelands alapítója volt, ma pedig már az After Cryingban is együtt zenélünk.

Az első EP (September Kills) óta némelyest módosult felállással folyamatosan működik a csapat, a 2019-es Mirror Maze album egyöntetűen pozitív kritikákat kapott, és mind a szakma, mind pedig a közönség megkedvelte a progresszív alapokon nyugvó, mégis közérthető dalokat.

Eközben 2014-ben, 40 éves születésnapom apropóján megjelent egy szólólemezem is BZ PROJECT néven: az itt zenélő társakkal néhány évig olyan koncerteket játszottunk, ahol az újdonságok mellett pályafutásom minden részéből elővettünk dalokat.

2017-ben csatlakoztam a Mood utódzenekaraként már évek óta működő WALL OF SLEEP zenekarhoz, amely sajátos egyvelegét játssza a doomnak és a klasszikus metalnak, valamint a hard rocknak. Első közös lemezünk 2018-ban jelent meg, azóta pedig folyamatosan koncertezünk, és nem állunk meg a következő lemezig, sőt azután sem.

Mivel legnagyobb kedvencem és örök inspirációm mindig is a Queen volt és lesz, 2003-tól részt vettem Magyarország “hivatalos” Queen emlékzenekarában, majd pedig 2015-től egy speciális formában, az UNPLUGGED PRESSURE név alatt duóban adjuk elő a lecsupaszított dalokat: Szabó ‘Szög’ Gergely zongorán, én pedig énekkel és akusztikus gitáron értelmezzük újra a legendás csapat dalait.

Aktuális zenekaraim (amelyek tehát jelenleg az AT NIGHT I FLY, a WALL OF SLEEP, az AFTER CRYING és az UNPLUGGED PRESSURE) mellett szívesen vállalok vendégszereplést más zenekaroknál, így bukkantam fel többek között a Watch My Dying, a Wackor, Ágnes (Vanilla), a Mantra, a Salvus vagy épp a Remorse lemezein és koncertjein. Emellett pedig a magam szórakoztatására készítek olyan saját dalokat és feldolgozásokat, amelyeket YouTube-csatornámon teszek közzé.

Ez történt 2022-ig, a folytatást pedig ki tudja ugyebár…

Hírek /// News